VAJDA LAJOS ÉLETÉNEK KRONOLÓGIÁJA

 

1908. augusztus 6.-án született, Zalaegerszegen. Apja bírósági irodatiszt volt, majd rendőr, és később szűcs, anyja háztartásbeli. Három testvére volt, mindhárman idősebbek.
Négy-ötéves korától kezdve rendszeresen rajzolt meseillusztrációkat, vagy másolt reprodukciókat, felnagyítva. Napjait játék helyett főként nagybátyja könyvtárában töltötte.

 
 1917– 1922.
Az apa jobb kereseti reményeit követve a család Szerbiába költözött, előbb Belgrádba, majd Valjevóba. Vajda a 3. és 4. elemit német (osztrák) iskolában végezte, míg a gimnáziumot már szerb tannyelven, kitűnő eredményekkel. Sokat rajzolt és festett, és a hozzáértők nagy jövőt jósoltak neki. Itt ismerkedett meg a görögkereleti tempolomok közösségi életével, és az ikonok világával.

 

1922-ben
a család visszatért Magyarországra (a két nagyobb fiútestvér Szerbiában maradt, s őket Vajda többször meglátogatta az elkövetkező években). Rokonoknál laktak Budapesten, majd Szentendrére költöztek. Teri, a nővér, végleg a Duna-parti városban telepedett le.

 

1923–1927.
Vajda elkötelezetten rajzolt, festett. Beadta munkáit az OMIKE (Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egylet) rajziskolába, majd be is iratkozott az intézménybe. Budapesten újságíró nagybátyjánál, és a MIKÉFE tanoncotthonban (Magyar Izraelita Kézmű- és Földművelési Egyesület, Damjanich utca) lakott. Témái a szentendrei kisvárosi környezet, a meghittséget és biztonságot sugárzó zárt udvarok, és hétköznapjaikat élő – üldögélő, olvasó, varrásuk fölé hajoló – családtagjai voltak. 1927 októberében a Múlt és Jövő folyóirat közölte három munkáját.
További életét erősen befolyásolta két tragikus fordulat: az 1926-ban diagnosztizált csonttuberkulózis, melynek következtében pár hónapon belül hét alkalommal műtötték, és egy éven át nem rajzolt, majd 1927-ben anyja halála. Az egyik a korai elmúlás gondolatát, a másik a magány érzetét erősítette benne.

 

1927–1929.
A nyarakat Valjevóban, egyik bátyjánál töltötte. 1928 őszén felvették a Képzőművészeti Főskolára, ahol az uralkodó álláspontnál modernebb pedagógiai elveket valló Csók István és Vaszary János növendéke lett.
Főiskolás társaival, Trauner Sándorral, Korniss Dezsővel, Schubert Ernővel, Kepes Györggyel, Hegedűs Béláva, megalakították a magyarországi “progresszív fiatalok” körét. A főiskolai műhelyben az orosz avantgárd művészeit tanulmányozták, és a kollázs és montázs technikájával kísérleteztek. Kiállítottak a Nemzeti Szalonban és a Tamás Galériában. Kassák Lajos hívására beléptek a Munka-körbe.

 

1930.
A csoport avantgárd szellemisége miatt indított minisztériumi vizsgálat nyomán a hét progresszív fiatal otthagyta a Főiskolát, és külföldre mentek. Vajda Párizsba utazott.

 

1930. ősz – 1934. tavasz
Párizsban az apja által utalt szerény összegből, és alkalmi munkákból – ólomkatonákat festett, esőkabátot ragasztott, animációs filmekhez rajzolt – tartotta fenn magát. Hétköznapjairól és élményeiről nagyon keveset tudunk. Feltételezzük, hogy alaposan megismerkedett a kortárs művészettel. Biztosan tudható, hogy nagy hatással voltak rá az orosz avantgárd művészei, valamint Moholy-Nagy, és a primitív népek kultúrája. Sok időt töltött a párizsi etnográfiai múzeumokban, távoli népek zenéjét bemutató lemezhallgatásokra járt, és orosz filmeket nézett. Ekkori munkái közül másfél tucatnyi fotomontázs és néhány pettyegetett vonalrajz maradt fenn.

 

1934.
Az otthonosság vágya és egy szerelem reménye vonzotta haza. A család szakmai kudarcként értékelte a hazatérést. A magánéleti remények meghiúsultak. Albérleti szobákban lakott Budapesten, egy ideig Fehér József festő, később Bálint Endre volt a szobatársa, akivel Vaszary rajziskolájában ismerkedett meg. A Képíró utcában a szomszéd szobát Ámos Imre és Anna Margit bérelték.
Tanácstalan volt, és még a festészettel való szakítás gondolata is felrémlett benne. További fotomontázsokat, valamint vonalrajzos portrékat és szobai-műtermi pasztell csendéleteket készített.
Mentőövként érkezett Korniss Dezső hívása, hogy hozzá csatlakozva együtt folytassák motívumok gyűjtését és rajzolását Szigetmonostoron és Szentendrén. Házakat és tárgyakat megörökítő egyszerű kontúr-rajzok sokasága született meg.

 

1935. ősz
Az OMIKE Üllői úti menzáján megismerkedett majdani feleségével, a nála hat évvel fiatalabb Richter Júliával, aki Pozsonyból érkezett Budapestre, tanulni az Iparművészeti Iskola textil-szakán. Ekkor már elkészült a szerb orthodox közösség szellemét nosztalgikusan megidéző számos ikonos kép és önarckép.

 

1936. nyár
A nyarat Szentendrén töltötte (Dumtsa Jenő u. 4.), ahol sok festő tartózkodott ekkor, köztük a barátok: Bálint Endre, Szántó Piroska, Ámos és Anna Margit, Fekete-Nagy Béla és mások. A nyár nagy részét Pozsonyban töltő Richter Júliával leveleztek. Kornissal folytatták a motívumgyűjtést. A filozófus Szabó Lajos felhívta a figyelmét Nyikolaj Bergyajev orosz író Az új kereszténység felé c. könyvére, ami találkozott a modern kor individualizmusa és szellemtelen materializmusa iránt érzett kritikus álláspontjával. Feltehetően ennek az olvasmányélménynek köszönhető a Felmutató ikonos önarckép. Izgalommal követte a spanyolországi polgárháború eseményeit, és a szovjet kísérlettel szemben érzett végső csalódásként érik a moszkvai perekről érkező hírek. Ugyanekkor fogalmazta meg egy levélben, Bartók és Kodály példájára utalva, a népművészet megőrzésére irányuló közép-kelet-európai összefogás eszméjét. Ez azonban valószínűleg csak pillanatnyi fellángolás volt, és hamvába hullt elképzelés maradt.

 

„ Abból indulunk ki, hogy tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a Magyar körülmények között csakis a Magyar népművészet lehet… Ugyanazt akarjuk körülbelül, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak…”;
“be kellene kapcsolni a munkába szlovenszkóiakat, erdélyieket és jugoszlávokat, éspedig nem csak festőket, hanem építészeket, írókat, zenészeket, akikkel együtt egy kicsi, közép-kelet-európai nemzetközi munkaközösséget lehetne alakítani.”

 

(Vajda Lajos levelei Richter Júliának, 1936. augusztus 11. és 1936. augusztus 18.)

 

1936. ősz – 1937.
Beküldte Ikonos önarcképét a KUT kiállítására, de a zsűri visszautasította.

 

„Korniss 1-jén megy Szentendrére, talál­kozott Bar­csay­val, aki előtte excusálta magát a dolgaim miatt, egyszóval hogy ők ketten (Hincz és Bar­csay) mellettem voltak, de a többi hülyék, az öregek, nem enged­ték, az egész ügy már rég nem érdekel, elfelejtettem. Csak most a nyáron tud­jak dolgozni, hogy aztán őszre megcsinálhassam a kiállítá­somat, akkor min­den »rendben« lesz. ”

 

(Vajda Lajos levele Richter Júliának, 1936 nyár)

Életének legtermékenyebb időszaka volt. Addigi zárt világából kifelé fordult, a környezet, és a környezetében élő emberek történetei felé. Kísérletezni kezdett: a megtalált motívumokat más és más környezetben összetársítva. A szentendrei vonalrajzok vonalmontázsokká gazdagodtak. A motívumgyűjtés helyett mindinkább a motívumok montázsa foglalkoztatta. „Szentendre” konstrukciója és dekonstrukciója felé fordult.

 

„Most azzal kisér­letezem, hogy különböző tárgyak más-más környezetből kiemelve, egy képsí­kon összeszerelve, hogy hatnak (konstruktív szürrealista tematika).”

 

(Vajda Lajos levele Richter Júliának, 1936. szeptember 3.)

Ámosék Párizsba utaztak, és a Rákóczi út 36. sz. alatti műtermüket kölcsön adták Vajdáéknak három hónapra. Decemberben megrendezhette első saját kiállítását. A Párizsból hazaérkező Kállai Ernő is megnézte a kiállítást. Eközben fázisrajzolóként dolgozott Macskássy Gyula trükkfilmjében, heti 30 pengőért.

 

1938–1939.
A Bp. VII. kerületi anyakönyvvezetőségen házasságot kötött Richter Júliával (akit ettől kezdve Vajda Júliának hívtak). A József körúton béreltek szobát. Apja az immáron házas Vajdától megvonta anyagi támogatását (indok: házas ember álljon a lábára).
Megjelent Kállai Ernő elismerő cikke, amit a kor legfontosabb műkritikusa Vajda műteremkiállításáról írt a Korunk Szavában.

 

„Vajda Lajos nálunk szokatlan rideg következetességgel vállal egy tragikus művészi magatartást, amelynek nyugaton már számos példája van. (…) Modern katakomba-művészettel van dolgunk. Fantasztikus hieroglifákat, sötét mementókat látunk. Valami készül ebben a zilált lelkű Európában. Ne becsüljük le a művészeti szekták jelentőségét.”

 

Kállai Ernő: Szalonfi és szektárius. Két gyűjteményes kiállítás (Hincz és Vajda). In: Korunk Szava, VIII. évf. (1938. február 1.) 3. sz, 102. p.

 

Feleségével telente szobáról szobára költöztek. Vajda időnként kisebb pénzkereső munkákat vállalt, és gyakran nővére segítségéért folyamodtak. Másodszor is beküldte egyik ikonos önarcképét a KUT kiállítására, de újra visszautasították. A nyarakat ezek után is Szentendrén töltötték, 1939-ben Pismányban, a Haluskai tanyán. De Vajda művészetében már vége lett az un. „szentendrei” korszaknak. Expresszív maszkokat, fantomok sorozatát, mitologikus szellemiségű tájakat és lényeket készített, egyeseket szénnel, másokat színnel, pasztellal. Gyorsan haladt a figurativitástól a teljes absztrakció és az expresszív erőt sugárzó vonalak és vonalkák rendszerei felé. Egészségi állapota romlásnak indult. Az orvosok megállapították, hogy „gyenge a tüdeje”, és jó táplálkozást, és levelgőváltozást ajánlottak.

 

1940.
Áprilisban műteremkiállítást rendezett Szántó Piroska és férje (Seiden Gusztáv) Szép utcai lakásán. Bálint Endre méltató kritikát ír róla a Népszavában.

„Újra kiállítja képeit Vajda Lajos, az egyetlen értékes magyar absztrakt festő. Új képei azt bizonyítják, hogy nemcsak lokális viszonylatban, de az európai elvont művészek sorában is megállja a helyét (…) kiállított dolgainak nagy része feketével: szénnel és tussal rajzolt nagy területű kép. Mindazok ellenére, hogy ez anyagok grafikai jelleget adnak a műnek, mégsem grafikák ezek, mert festői problematikát jeleznek, még ha szűkszavúan is, kevés szín igénybevételével.”

 

B–nt [Bálint Endre]: Vajda Lajos második műteremkiállítása. In: Népszava, LXVIII. évf. (1940. április 14.) 84. sz. 8. p.

 

A nyarat ismét Pismányon töltötték. Az ekkor készített óriás szénrajzok, vonalhálók, terjeszkedő formák Vajda Júlia kifejezésével élve „a zsenialitás robbanása” voltak. Ez volt életének utolsó alkotó időszaka.
Szeptemberben behívták munkaszolgálatra. Három hét után hazaküldték, mert az orvosi vizsgálat tbc-t mutatotta ki.
Albérletből albérletbe költöztek. Vajda már sokat feküdt, és gyalog járt ebédelni az OMIKE menzájára. Vajda Júlia pedig ismerősöknél varrt.
Vajdát felkereste Seiden Gusztáv, és képet vett tőle. Életében az elsőt, és egyben az utolsót.
Az év végén levelet ír a Nyugat egyik kritikusának.

 

„bátorkodunk az Ön figyelmét felhívni arra a tényre, hogy mi »fiatalok« igenis létezünk, de természetesen nem a KUT lehetőségein belül, mert a KUT erre nem ad lehetőséget… szerintünk a KUT ma már nem képviseli és nem képviselheti a magyar modern úttörő művészetet…Önök kritikusok minden merészebb kiállásban csak levitézlett túlzást tudnak látni, és sohasem óhajtottak megértést mutatni azokkal a korszerű művészeti kérdésekkel szemben, amely kérdések felvetése van olyan fontos, mint teszem, 5-6 unos-untig közismert képzőművész nevének állandó ismételgetése. Ennek dacára ez az annyiszor kiebrudalt művészet, mely soha semmiféle anyagi, sem szellemi támogatásban nem részesül, mindennek ellenére létezik és harcol a maga jogaiért, a maga módján, távol a nyilvánosságtól és a szalonoktól – és hisszük, hogy lesz ez még másképp is.“

 

(Vajda Lajos levele Farkas Zoltánnak)

1941.
Márciusban az Új Szent János kórházba került. Szeptemberben felesége hazavitte az éppen aktuális albérletbe (Rákóczi út 51. VI. emelet 3.), de állapota rosszabbodása miatt a mentő elvitte a Budakeszi-szanatóriumba. Szeptember 7-én halt meg.

Halála után a barátok felkeresték az özvegyet. Ámos Endre naplóbejegyzése 1941. november 7-én: „Most jöttünk haza Vajdánétól átnéztük a Lajos munkáit, egészen lenyűgöző hatást tettek ránk küönösen a legutóbbi munkái, mintha egy másvilági vagy más bolygóbeli eddig nem látott furcsa szövevényes élet kivetítései lennének; szuggesztív kavargása a vonalaknak formáknak, kozmikus örvénylések álombeli figurák toldott-foldott darabjai keringenek a fehér papíron úgy látszik,minden terv nélkül mégis aki rezonál a transzcendens dolgokra érzi, hogy minden vonás (…) szinte előre kipécézett tervszerűen egyensúlyban van. Úgy érzem mintha a legutóbbi dolgai idején előre érezte volna hátralévő napjai korlátolt számát, minden erejét és gátlás nélküli érzéseit belerajzolta nagyméretű sötét rajzaiba. Nem hiszem hogy ezeket a dolgait tovább fejleszthette volna. Munkássága így befejezett egész Ha továbbfolytathatta volna, talán csak visszafelé mehetett volna, vagy esetleg teljesen más irányt vesz. Munkáival kapcsolatban azt mondhatnám, hogy a legjobb időben ment el, s egy teljesen érett oeuvre-t hagyott hátra.”

 

1944.
Szűkebb családjának minden tagja a Holocaust, illetve a világháború áldozata lett, csak özvegye élte túl a vészkorszakot.